Azt hiszem, 2006 tájékán volt utoljára saját, személyes blogom. De akkor az nagyon az volt. Ahogy anyám mondaná, “kiraktam az internetre”. Akkor kellett is, máskülönben már lehet, hogy felkötöttem volna magam. Akkor szerették. Sokan olvasták. Aztán hatott az anyai szó. “Nehogy már kirakd az internetre”. És én megfogadtam, és berekesztettem. Évekre bezártam. Pedig mennyi, de mennyi gondolat, érzés, mondanivaló van bennem. De legyűrtem magamban. Mert nehogy már kirakjam.
Aztán hónapok hosszú öngyőzködése után elmentem Bihari Viki íráskurzusára. Ezt a döntést meghozni sem volt egy egyszerű menet. Csak az ellenérveket sorakoztattam fel magamban, hogy miért nem. Hogy én erre nem vagyok méltó, hogy kevés vagyok, hogy már a csapból is az folyik, hogy boldog-boldogtalannak blogja van. És akkor egyszer írtam valamit, amire B – életem szerelme – azt mondta, hogy “Ditte, ez jó, miért nem írsz? Neked írnod kéne” És akkor, ott valami átfordult bennem. Mert ezt már jó ideje én is éreztem, tudtam, de kellett valaki, hogy ezt kimondja. Hogy valaki végre megerősítsen.
A kurzus 3 hete volt, és nekem most, egy üveg bor után jött az erőm, hogy tényleg nekiülök, megálmodom, megcsinálom. Igazából nem is kellett már megálmodni. Mert a név, a forma, a gondolatmenet már rég a fejemben volt. Filagória…
2009-ben, Erdélyben hallottam először ezt a szót. Nem tudtam akkor még, hogy mit jelent, pedig nem is igazán egy székely kifejezés. A filagória nem más, mint egy kis kör vagy bármilyen alakú házikó, ami paddal van körbevéve, fedett, középen pedig asztal van. Akkor, 2009-ben, Székelyvarságon ültem először ilyenben. Vagyis lehet, hogy ültem már korábban is, de arra nem emlékszem ilyen tisztán. Erre viszont nagyon. Az élményre, ahogyan ülünk a barátaimmal, akik szinte a családom voltak akkor, és akik most is előkelő helyen vannak a szívemben. Pisztrángot ettünk, előkerült a jóféle erdélyi kerítésszaggató, és jöttek a sztorik. Az együtt megéltek, a fiatalság, bolondság.
Ahogy képet kerestem most a blognak, közel 10 év képanyagát tanulmányoztam át a számítógépemen. Bevallom, potyogtak a könnyeim. Azon törtem a fejem, hogy hová lettek a jó dolgok? Miért lesz vége valaminek, ami annyira jó, annyira boldoggá tesz? Miért változik néha drasztikusan az életünk, és miért válnak szét néha útjaink olyan emberekkel, akiket végtelenül szeretünk? Miért nincs elég időnk egymásra? Hiányoznak a régi élmények, azok a beszélgetések, de azt is tudom, hogy az élet ilyen. Emberek jönnek-mennek, és ha kell, akkor maradnak.
Amikor írok, általában mindig szól valami zene. Most Yann Tiersen-t tettem be. Amelie zenéjét. Valami régit a múltból, abból az időből, amikor még megtehettem, hogy fittyet hányjak a világra, és csak legyek a levésért. Ha tehetném, lennék újra ez a húszéves kislány, aki álmokat szőtt, aki várt, aki kitartott, aki mert sírni, mert nevetni, amikor épp úgy érezte, erre van szüksége.
Mégsem szomorúság, mint inkább nosztalgia van bennem. Mert most egy picit újra az a kis naiva vagyok. Aki újra írni kezdett. És mivel annyi, de annyi gondolata van, most nem rekeszti majd be a blogját egy bejegyzés után, és nem söpri majd a fiókba azzal, hogy erre nincs szükség. Mert van! Viki azt mondta, hogy ha másért nem, hát azért, hogy az ember ventiláljon. És ez jó. Én ebben már tudom, hogy jó vagyok, hiszek is benne, és ez a lényeg.
Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint azt az estét Székelyvarságon. Ülünk a filagóriában, előttünk a jóféle házi, a pisztráng, és sztorizgatunk, beszélgetünk, gondolkodunk. Együtt, egymást szeretve, tisztelve. Ha valaki feldob egy nehezebb témát, és szélsőséges véleményt fogalmaz meg, elfogadjuk, és szeretjük. (Ez általában én voltam már akkor is, és vagyok most is). Milyen hihetetlen, hogy ezek az emberek úgy szeretnek a mai napig, ahogy vagyok, és soha nem akartak megváltoztatni. Akkor sem, amikor bőven lett volna rajtam formálni való.
Hát így képzelem el a mi kis esti beszélgetéseinket. Bármiről. Általában arról, ami épp foglalkoztat. És mivel most egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, hogy szinte minden foglalkoztat, így bőven lesz téma. Remélem, hogy mindig akad majd valaki, aki kiül velem ebbe a képzeletbeli filagóriába, bedob velem egy képzeletbeli felest vagy fröccsöt és beszélgetünk.
Ezt a blogot azoknak ajánlom, akik megihlették. A barátaimnak, akik szinte a családom. Talán soha nem fogják olvasni, de nem számít. Mert a kép, amit róluk őrzök, elég ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: