Néhány hete gondolkozom azon, hogy miért is olyan nehéz az embereknek felvállalniuk azt, ha valamilyen kudarc éri őket. Mintha a gyengeségeink nem is tartoznának hozzánk. Mintha az élet mindig csak sikerekből állna. A világ legalább is próbálja ezt a képet festeni. Arra már nem is térek ki, mennyi platformon kell tökéletesnek, sikeresnek látszódnunk, hiszen a csapból is ez folyik.
Néhány hete nagy kudarcként éltem meg, hogy nem vettek fel a SOTE-ra, mentálhigiénés szakra. Hát ki, ha én nem? – gondoltam magamban. Pláne azzal az élménnyel, hogy tudtam, nagyon sokakat felvettek, akikről én azt éreztem, hogy talán nem ez az ő útjuk. És azzal az élménnyel, hogy annyian, de annyian szorítottak értem. Mert hát félig-meddig a közösségi térben élem az életem. Így kapcsolódok sokakhoz, akikhez a távolság miatt máshogy nem lehet.
Az első sokkom pont abból adódott, hogy hogyan vállalom én ezt majd fel az emberek előtt. Annyira bíztam a sikerben. Talán túlságosan is elbíztam magam. Évek óta építettem magam, dolgoztam az önismeretemen, hogy elérjek idáig. És akkor valamiért mégsem fértem bele ebbe a keretbe. Arra gondoltam, hogy ez rémesen ciki. Első körben utáltam saját magamat, hogy még erre sem vagyok képes, aztán levizionáltam, hogy majd mindenki más is teljesen hülyének fog tartani, mert kudarcot vallottam.
Aztán aludtam rá egyet, felszívtam magam, és úgy döntöttem, hogyha a sikereimet bármikor meg tudom osztani, miért ne oszthatnám meg a kudarcaimat is. Írtam egy posztot Facebook-ra, amiben beszámoltam mindenről, ami a felvételivel kapcsolatos. A sikertelenségről, a háromszoros túljelentkezésről, a 4 pontos lecsúszásomról. Majd ezt kiengedtem a közösségi térbe azzal, hogy lesz, ami lesz.
Végül hatalmas meglepetések értek. Bár nem is értem, hogy mire másra számíthattam volna, hiszen évek óta alaposan megválogatom az ismerőseimet, depláne a barátaimat. Nem engedek be akárkit az életembe. Ennek pedig meg is van az eredménye. Mert a kudarcot igazából kiderült, hogy csak én éltem meg annak. Annyi biztatást és bátorítást már régen kaptam, mint akkor. Olyan emberektől is, akik messzebb, távolabb vannak. De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megkeresett az unokanővérem, és csakúgy mellékesen megkérdezte, hogy miért nem megyek Szegedre? Merthogy ott is indul képzés, és mivel ő elvégezte, elmondhatja, hogy szerinte jobb is, mint a pesti, mert gyakorlatiasabb. És hogy a felvételit meghosszabbították. Talán nem véletlenül, mert tutira nem én vagyok az egyetlen, aki a sikertelen pesti felvételi után nekiállt a szegedinek is.
Szóval most ülök a vonaton, robogok Szeged felé, Sharon den Adel énekel a fülembe, és igazából fantasztikusan érzem magam. Nem tudom, hogy mi lesz. Lehet az is, hogy ez sem sikerül. De egy dolgot megtanultam. A felvállalt kudarcom sikerré alakult át, mert mertem gyenge lenni akkor, amikor annak volt itt az ideje. És bármit is üzen a társadalom, nekem nagyon jó néha árral szemben úszni. A többi meg majd úgyis kiderül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: